Dejan örömmel fogadott körmendi otthonában, és azonnal innivalóval kínált. Szemmel láthatóan örült a látogatásnak. Mint mondta, bármikor felkereshetem, nap közben, a két edzés között bõven jut erre is idõ. Végül másfél órát beszélgettünk, de ez akár több is lehetett volna, ha más feladatok nem szólítanak el. Ezúttal elsõsorban azért mentem el hozzá, hogy magáról meséljen. Honnan jött, hogyan is lett belõle kosárlabdázó?

„Zentán születtem. Ez egy magyar kisváros Szabadka alatt. Kosarazni Adán kezdtem, és az általános iskola után már választási lehetõségem volt, hogy a Hemofarm Vrsac-be vagy Szabadkára, a Szpartakba menjek.

Akkor nekem a Szpartak volt vonzóbb, mert elsõ osztályúak voltak az egykori „Nagy Jugoszláviában”. Erõs csapat volt, remek utánpótlásképzéssel.

Én szerb bajnokként kerültem oda, mert általános iskolában megnyertünk az országos bajnokságot.”

(Az interneten elérhetõ a videó, amelyen nem csak egy remek betörés látható az akkor 14 éves Dejantól, de több társával együtt meg is interjúvolták a bajnoki döntõ után.)

„Én Akkor tagja voltam a korosztályos válogatottnak. A ’85-ben születettek jugoszláv csapata borzasztó erõs volt, és én ennek a 16-os keretnek voltam a tagja. Abban a csapatban játszott Kosta Perovic, aki most Barcelonában van, Luka Bogdanovic, aki szintén Spanyolországban van. Aztán Darko Milicic, aki NBA-ben játszik. Az óriási volt, hogy én egy kisvárosból ott lehettem ebben a keretben. Igaz, a 12-es keretben már nem kaptam helyet, nem voltam ott az Európa Bajnokságon és a Vb-n, de a ’83-as csapatban is ilyen játékosokkal voltam együtt, a legjobb 16 között. Ami azért is nagydolog, mert a fõvárosiak általában elõnyben voltak a kisebb települések, és a kiscsapatok kosarasaival szemben.

Egész középiskolás koromban a Szpartakban játszottam. Volt olyan, hogy egy nap három edzésem volt. Egy reggel, aztán suli. Volt, hogy ebéd elõtt még egyéni, technikai foglalkozás is várt rám. Délután idõsebbekkel edzettem együtt, este pedig az elsõ csapattal. Ezek mellett az iskolai dolgokat sem hanyagolhattam el, házi feladatok, egyebek. Nagyon sûrû volt akkor az életem, rengeteg dolog történt velem. Aztán a Szpartaknál változások indultak be. Kicserélõdött a vezérkar, elment a fõ támogató, elfogyott a pénz. Akkor Szlovákiába hívtak, fél évig voltam ott. Fél évre hazatértem, aztán mentem három évre Romániába. Voltam Kikindán, aztán Becsén, majd visszamentem a Szaprtakba, és utána jöttem ide.

Ha jól tudom, akkor Romániában is szóba került a honosításod.

„Igen. A válogatottnál hiány volt az irányító poszton, az én játékom pedig tetszett a vezetõknek. Fiatal voltam, és hosszú távra terveztek volna velem, ezért merült fel a gondolat, de nem lett ebbõl semmi.”

Azt nem kérdeztem, hogy egyáltalán miért választottad a kosárlabdát? Volt családi hagyománya? Vagy más miatt?

„Szerbia kosaras ország! Ott szinte mindenki inkább kosaras akar lenni, mint focista.” – mondja nevetve. „Amikor én kezdtem a kosarazás, akkor világbajnokok voltunk, Európa bajnokok, sikeres volt a válogatottunk, nagy volt a kosárõrület!”

A Körmenddel Szegeden kezdõdött a kapcsolatod. Hogyan is történt?

„Igen, öten-hatan voltunk olyanok, akik kérhettük a magyar állampolgárságot, és voltak még velünk olyan vajdasági kosarasok, akik külföldre akartak szerzõdni. Így állt össze egy alkalmi csapat, játszottunk pár meccset, és sok szakember figyelt minket, akik játékosokat kerestek. Itt találkoztam a Körmend vezetõivel. Megkerestek, és beszélgettünk arról, hogy játszhatnék Körmenden. Más csapatok is érdeklõdtek nálam, de úgy éreztem, hogy a legjobb az lesz, ha a ezt a csapatot választom.”

Mit tudtál akkor a városról, az itteni kosárlabdáról? Elkezdtél keresgélni a világhálón?

„Semmit nem tudtam Körmendrõl, hogy kicsi, vagy nagy város… Néztem felvételeket az interneten, videó megosztó portálon. És örömmel láttam, hogy milyen itt egy meccs. Megtetszett a hangulat, az hogy az emberek megõrülnek a csapatért. Mert nekem is a mindenem a kosárlabda, ez érdekel a legjobban, és késõbb is ezzel szeretnék foglalkozni! Úgy látom magam a jövõben, hogy egyszer edzõ leszek valahol. Láttam, hogy itt az emberek ezért élnek, és ez nagyon megtetszett.”

Amúgy a középiskolában mit tanultál?

„Közgazdaságiba jártam, így volt a legkönnyebb sok tekintetben. Az edzéseket is abban az iskolában tudtam a legkönnyebben megoldani.”

Amikor Körmendre jöttél, mit tapasztaltál? Milyen közösségbe érkeztél?

„Elõször borzasztóan nehéz volt, nagyon egyedül maradtam. Minden új volt. Nem csak a csapat, hanem az ország, a város, a mentalitás is más volt. Nehezen ment, de most már egyre jobban érzem magam, és a játék is egyre jobban megy. A játékosokkal is jóban vagyok, szerintem õk is látják, hogy én is szeretek barátkozni, viccelni, szerintem minden rendben van!”

Arra emlékszem, hogy a felkészülés elején felmérték a kondicionális állapototokat. Ennél az jött ki, hogy te voltál a legjobb kondiban a csapat játékosai közül. Ma azt is hallottam, hogy gyakran mész, és dobóedzést végzel, magánszorgalomból. Miért fontos ez a számodra?

„Egy játékos pályafutása nem túl hosszú, és ezekben az években kell kihoznunk magunkból mindent, amire képesek vagyunk. Én nem szeretnék úgy visszanézni majd magamra, hogy talán akár jobb, eredményesebb is lehettem volna. Addig kell mindent beleadni, amit csak tudunk, amíg játszhatunk. Kicsi korom óta arra neveltek, hogy neked van egy igazi apukád, de amikor egy csapatnál vagy, akkor az edzések és a meccsek alatt az edzõ a második apukád. Akkor, ott, õ a te mindened! És nem csak akkor, hiszen tulajdonképpen többet voltunk az edzõnkkel, mint az igazi apukánkkal. Én most is ebben a szellemben járok edzésre és meccsre.

Azt is tudni kell mindenkinek magáról, hogy mi az erõssége és mi a gyengéje.”

Ezért jársz be a csarnokba külön edzésekre is, hogy gyakorolj? Milyen gyakran teszed?

„Ha lehet, én minden nap szeretnék dobni!”

Mit gyakorolsz leginkább? A triplákat?

„Azt is, de kettest is, labdavezetésbõl és álló helyzetbõl is. 200-200 dobást.”

A felkészülési idõszakban kicsit görcsösnek tûnt a játékod, aztán a Paks elleni meccs volt az, amin igazából kijött a lépés neked. Így érzed te is?

„Szerintem már korábban is volt jó játékom. Igaz, kevesebb lehetõséget kaptam, de jól ment a Kaposvár és a Pécs ellen is. De vártam azt a pillanatot, amikor igazán kijön a lépés!”

Eljött az a pillanat is, mert a Paks ellen te adtál új ritmust, lendületet a csapat játékának.

„Igen, az egy nagyon fontos meccs volt, és egy picit megijedtünk, hogy nem megy a csapatnak. Örülök, hogy tudtam segíteni!”

Nagyon örültél a meccs után?

„Örültem, de nem a pontok miatt! Azért örültem, mert nyert a csapat. Én soha nem nézem a statisztikát. Vannak, akiknek ez nagyon fontos, én nem ezt tartom lényegesnek. Örültem, hogy mindenki boldog volt, és éreztem, hogy jól ment a játék, de tudtam, hogy másnap már az újabb meccsre kell készülni. Az volt a fontos, hogy megmutathattam a többieknek, hogy rám is lehet számítani. Minden nap ezért dolgozom, hiszen ezért vagyok itt.”

A magyar nyelvvel hogyan állsz, milyen sokat beszéltél otthon magyarul?

Nem csak édesanyámmal, de a nagymamámmal is sokat beszélünk magyarul! Õ egy kis faluban, Felsõhegyen él, és nyáron általában két hétre el szoktunk menni hozzá. Ott szinte csak magyarok élnek, csak magyar szót hallani. Szerbül legfeljebb viccelnek. De ott nem volt lehetõség kosarazni, focizni, emiatt mindig nagyon vágytam onnan haza a barátaimhoz. Nagybátyám is magyar, vele is sokat beszélek magyarul.

Aztán rengeteg barátom van, fele magyar, fele szerb. De ez egyáltalán nem számít. Ha egy fél órát beszélgetünk, akkor gyakran keveredik a nyelv, észre sem vesszük, hogy hol magyarul, hol szerbül válaszolunk egymásnak.”

Most, hogy hivatalosan is magyar lettél, hogyan használjuk a neved? Ahogy korábban, Szerbiában, vagy ahogy Magyarországon szokás?

„Mladenovic Dejan! Úgy tudom, hogy itt így szokás!”

Igen, de neked nem furcsa? Nem zavar?

„Egyáltalán nem! Mladenovic Dejan! Így kell mondani.” – mondja mosolyogva.

Még egy dolog, a játékoddal kapcsolatban, amire nagyon kíváncsi vagyok. Többször figyelmeztettek a játékvezetõk, hogy nem kell túlságosan teátrálisan eladni, hogy szabálytalankodtak veled szemben. Néha valóban kívülrõl is látszott, hogy rájátszol egy-egy mozdulatra. Ez miért, honnan van?

„Igen, volt, hogy rám szóltak a bírók, hogy ne színészkedjek. De én nem színészkedek. Ez egy szokás, hogy amikor faultolnak, akkor én szeretném megmutatni nekik, hogy fújniuk kell. Ez persze nem mindig sikerül, lehet, hogy azért mert új vagyok itt. Igazából nem tetszik, ha azt mondják, hogy színészkedek, mert nem esek, ha nem bántanak.” – De azért mosolyra húzza a száját.

Én is némi somolygással mondom, hogy: Azért néha tényleg látványos a dolog!

„Hát, minket így tanítottak, ez volt az iskola, ebben nõttünk fel, ez egy szokás.”

De ma már akár technikait is ítélhetnek érte. Az edzõd nem szólt, hogy óvatosabban kellene ezt csinálni?

„Igen, szólt. Amúgy az edzõ, Sabáli Balázs nekem nagy meglepetés! Ilyen fiatalon ilyen jól látni, érezni a kosárlabdát, ez nagyon ritka! Sok edzõt ismerek Szerbiában is, de ott sincsenek sokan ilyenek. Aki ennyire fiatalon, így érzi és érti a kosárlabdát! Ez nekem nagyon tetszik, örülök, hogy egy ilyen edzõvel dolgozhatok. Ez egy plusz motiváció arra, hogy még jobb legyek, hogy még többet hozzak ki magamból. Remélem, hogy sokáig tudok vele dolgozni, hosszabb távon is, nem csak ebben a szezonban. Látom, hogy a nagy játékosoknak is van egy olyan edzõje, aki mögötte áll, aki nagy lökést adott neki! Aki segíthet abban, hogy kiváló kosaras lehessen! Ez egy különös, de nagyon jó dolog, a magyar kosárlabda jövõje szempontjából is. És én abban szeretnék benne lenni! Úgy érzem, hogy vele nekem is lehet egy sikeres magyarországi karrierem. Ezért dolgozom!”

 Németh Zsolt