Mindennapjainkat átitatja a koronavírus okozta helyzet, ami a sportra is komoly hatással van. Mint orvost kérdeztük, mit gondol a bajnokság sorsáról, a szövetség által kiadott iránymutatásról, a mérkõzéseken szükséges megelõzõ intézkedésekrõl. De mindezek elõtt arra kértük, mondjon néhány szót magáról, hiszen bár sokan ismerhetik õt, akár háziorvosi praxisa okán is, azért biztosan vannak, akik keveset tudnak róla. Még akkor is, ha látják õt a mérkõzéseken, a hazai kispad végében szorítva a fiúkért.

 – Csíkszeredából, Erdélybõl származom, 1990-ben kezdtem az egyetemet Szegeden. Körmendre úgy kerültem, hogy a feleségem gyógyszerész, és az Egis Gyógyszergyárban kezdett dolgozni. Ez hozott minket ide. Feleségemnek megtetszett az Õrség, és azt gondolta, hazaérkezett Erdélybe. Azóta is vitázunk ezen. – mondja mosolyogva. – Ezzel együtt megtaláltuk itt a helyünket, munkánkat, közben fejlõdtünk, tanultunk, továbbléptünk. Én kezdetben mentõorvosként dolgoztam, aztán belgyógyászként, a késõbbiekben cukorbetegekkel foglalkoztam, illetve háziorvosként dolgozom. Aztán Unger doktor úr elhunyta után engem kért fel a csapat arra, hogy csapatorvosként vegyek részt a mérkõzéseken, hogy a munkámmal, jelenlétemmel segítsem õket. Azóta is örömmel, szívesen csinálom ezt, amiben tudok, segítek.

Mindig orvos szeretett volna lenni? Ez volt a gyermekkori vágya annak idején Csíkszeredában?

– Mindig is orvos szerettem volna lenni, igen!

Volt esetleg valamilyen családi hagyomány, vagy egy meghatározó élmény az oka esetleg?

 – Nem, nem, semmilyen családi elõzménye nem volt. Egyszerû emberek voltak a szüleim és a nagyszüleim is. Utóbbiak gazdászként, kádárként éltek, szüleim pedig óvodai pedagógusként illetve kamionsofõrként dolgoztak. Senkit sem tudok a családból, aki az egészségügyben dolgozott volna, bármilyen szinten. Én valahogyan mindig is gyógyítani szerettem volna. Szerettem az embereket, most is szeretem õket, azért csinálom. A szakmámat is szeretem. Hiszen aki megfogadja a tanácsainkat, azokat csak szeretni lehet.

Az emberek mellett a sportot is szereti, hiszen gyakorolja is. Milyen mozgást választott magának?

 – Jelenleg az országúti kerékpár az elsõdleges szerelmem, mivel az nem okoz semmilyen fájdalmat. Eljön az a kor, amikor egyéb sportágak viszont igen. Régen futballoztam, de a bokasérülések miatt abbahagytam. Aztán jött a kosárlabda, azt most is szívesen csinálom, de a mennyiséget ennél is csökkenteni kellett térdpanaszok miatt. A kor bizony halad elõre, a bicikli viszont nem bánt semmit. Az ízületeket kíméli, lehet tekerni bármeddig, csak erõnlét legyen. Meg idõ.

Csapatorvosként a kispadon biztosan rengeteg élmény, behatás éri. Vannak emlékezetes pillanatok? Akár pozitív, akár negatív értelemben.

 – Nekem csak kellemes emlékeim vannak! A gyõzelmeket nem kell magyarázni. De a vereségek is azok, mert együtt sírunk, együtt nevetünk a csapattal. Együtt próbálunk megfelelni a feladatnak. Nyilván, elsõsorban õk teszik ezt, én csak asszisztálok ehhez, de nincsen semmilyen rossz élményem. Nagy munkám nem volt szerencsére a pálya szélén. Talán egy volt komolyabb teendõ, Mario Delas térdsérülése kapcsán, de azért az sem volt annyira nagy feladat.

Mióta ott vagyok, azóta nagyon súlyos eset szerencsére nem történt. Volt egy-két koponyasérülés, agyrázkódás, néhány ízületi probléma, leginkább a bokák sérülései, de ez utóbbiakkal nem én foglalkozom elsõsorban. Különbözõ alsó-, és felsõlégúti fertõzések, hasi fájdalmak jelentik inkább az én területemet, mindaz, ami a belgyógyászathoz tartozik, én ezeket látom el elsõsorban. A többi esetben Csata László doktor kollégám segít abban, hogy megfelelõ ellátást kapjanak a játékosok. Illetve a szombathelyi kórházban is ellátják õket, ha kell. A csapatnál eldöntik, hogy ki érdemes arra, hogy az adott feladatot ellássa.

A háziorvosi praxisban mekkora a körzet és mennyi munkát jelent ez a további feladatokkal együtt? Hiszen vannak más kötelezettségei is, mint például az ügyeletek ellátása.

 – Az ügyelet az a körzeti orvoslással együtt jár, kötelezõ is valamilyen szinten, abban helyt kell állni. Van 14 éve egy körzetem, ami három faluból áll, ezen túlmenõen most már négy éve helyettesítek egy másik körzetet, szintén három faluval. Van két nap szakrendelésem, ahol cukorbetegeket látok el. Nagy örömmel teszem, azt nagyon-nagyon szeretem, mert az egy olyan igazi szakmai kihívás a számomra, ami nem rutin, ami mindig új feladattal lát el. Minden betegnél újra kell gondolni minden egyes alkalommal a teendõket ahhoz, hogy igazán jól tudjuk õket kezelni. A háziorvosi ellátás az sokszor rutin feladat, ezért nyilván nem okoz akkora szakmai kihívást. Persze ott is van ilyen. Ott az jelenti ezt, hogy a sok-sok beteg között megtaláljam mindig azt, akivel valóban foglalkozni kell. Ott az örömöt az okozza, ha úgy találok meg betegséget, hogy az még tünetmentes, hogy nem okozott még a betegnek panaszt, de megérzem, hogy ott mégis valami van. Ez örömet okoz és a késõbbiekben is megmaradt az ember emlékezetében.

Minden ember élete megváltozott március eleje óta, amióta szembe kell néznünk az új koronavírus okozta járvánnyal. Minden bizonnyal az orvosok életére ez hatványozottan igaz. Mennyire változott meg a gyógyítás gyakorlata? Hogyan alakulnak az orvosok mindennapjai?

 – Rendkívüli mértékben befolyásolja a munkánkat ez a helyzet. Nagyon sokszor csak telefonon vagy internetes lehetõségeken keresztül tudunk segíteni. Pedig telefondoktorként nagyon nehéz, mert hiányzik az érzékszerveink adta támogatás. A tapintás, a szaglás, a látás, az ötödik és a hatodik érzékünk, ami szükséges ahhoz, hogy valóban jól lássunk el egy beteget. Leginkább a kérdéseinkre, a jól feltett kérdéseinkre kapott válaszok minõsége szabja meg azt, hogy valóban jól tudunk-e dönteni egy-egy ember esetében. Emiatt igazából sohasem lehetünk biztosak abban, hogy jó irányba megyünk. Szemben azzal, hogy ha fizikálisan, helyben érzékeljük a beteget. Az egy másik történet. De mégis, ezzel kell dolgoznunk, így kell gyógyítanunk, fõleg akkor, ha fertõzésveszély van. Nem elsõsorban a magunk védelmében teszünk így, hanem azért, mert ha mi megbetegszünk, akkor a többi beteget nem tudjuk ellátni. Akkor ezt valaki másnak kell megtenni, és így is kevesen vagyunk, háziorvosok és belgyógyászok egyaránt. Ha egy valaki kiesik, az a többire rak annyi feladatot, ami megoldhatatlanná teheti a helyzetet. Ez pedig nyilván a betegellátás rovására menne. Tehát ezért védjük magunkat, és ez által a betegeinket is.

A sportéletre is komoly hatással volt a pandémia, hiszen az elõzõ idény eredmény nélkül szakadt félbe és most is különleges intézkedések vannak életben. Jelen állás szerint még lehet meccsre menni, de nem tudjuk, mit hoz a jövõ. Orvosi szemmel hogyan látszik a sport helyzete?

 – A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége kihozott egy intézkedést, amelynek különbözõ színû alpontjai vannak, attól függõen, hogy milyen stádiumban van a fertõzés, mennyire súlyosbodik a helyzet Magyarországon. Nyilván, ebben az fog elsõsorban dönteni, hogy mennyi halálesetünk van, mennyi súlyos betegünk van, mennyire telnek meg a kórházak. Nem a fiatal betegek száma fogja azt eldönteni, hogy ez a szín hogyan alakul. Nekem ez a véleményem. A kiadott iránymutatás nagyon hosszú, bonyolult és nehezen követhetõ, de nyilván a klub, a stáb ennek meg fog felelni. Viszont minden egyes szurkolónak tudnia kell azt, hogy ezek a szabályok az õ érdekükben születtek, illetve a játékosok egészsége és a mérkõzések lebonyolítása érdekében. Hogy legyenek meccsek, és lehetõség szerint nézõk elõtt rendezhessék azokat.

Egy dologban nekem más a véleményem, mint a kiadott iránymutatás, amelyben a beléptetésnél a testhõmérséklet felsõ határát 37,5 fokban adták meg. Ezt azért tették, mert az érintés nélküli hõmérsékletmérés eszközei sokkal pontatlanabbak, mint mondjuk egy maghõmérséklet mérés, egy hónalj hõmérsékletmérés. Viszont a gyakorlatban ez nyilván kivitelezhetetlen.

Az ajánlások a 37,3 fokot javasolják határértéknek, ugyanakkor az MKOSZ ennél lazábbat ítélt meg, a saját tapasztalatai alapján.

Az én tapasztalataim alapján viszont – március óta, amióta használom ezeket az eszközöket – igenis jól megítélhetõ a testhõmérséklet így is, és 37 fok felett már hõemelkedésrõl beszélünk. Az pedig kockázatos, mert fertõzést jelezhet. Nagyon ritka ez alól a kivétel, persze ilyenek is vannak. Ha valaki mondjuk melegbõl érkezik, szaladt és még sok más befolyásolhatja ezt, de öt perc pihenés után ez visszamérhetõ és ha még ekkor is magas az érték, akkor ott hõemelkedés van. Hogy ezt mi okozza, azt ott helyben nem lehet eldönteni, de mindenképpen kockázatot jelent. Ezért gondolom azt, hogy ilyenkor az érintett nem léptethetõ be a mérkõzésre. A kosárlabda mérkõzéseket zárt térben rendezik, és még akkor is veszélyesebb ez, mint a szabadtéri rendezvények, ha külsõ levegõvel szellõztetnek, mint nálunk Körmenden. Akkor is sokkal nagyobb a kockázat, mint egy futballpályán. Ez a leggyakoribb érv a szurkolók részérõl, hogy focimeccsre lehet menni. A kosárlabdapálya akkor is egy zárt tér, és sokkal nagyobb a kockázat, mint egy nyílt futballpályán. Ezért jobban oda kell figyelni ezekre a tényezõkre.

Egyébként az MKOSZ ajánlásai alapján az ottaniaknál szigorúbb intézkedéseket is lehet hozni egy-egy csapat esetében. Én továbbra is tartom, hogy a 37,5 fok helyett 37-nél kell meghúzni a határt.

Ha betartjuk a szabályokat, akkor nyilván kisebb az esély arra, hogy újra nagyon gyorsan véget érjen a szezon, vagy zártkapus mérkõzések legyenek. Ha nem tartjuk be a szabályokat, ha nem viseljük a maszkot, nem fertõtlenítjük a kezünket, nem tartjuk az elõírt távolságot, akkor nyilván a fertõzés gyorsabban fog terjedni. Elég egy játékos a két csapatban, aki beteg, és onnantól fogva két hétig nincs mérkõzés. Ez pedig felboríthatja az egész bajnokságot, vagy akár újra idõ elõtt a végét is jelentheti.

Egy ilyen esetben egy dolgot lehet tenni, hogy zártkapus meccseket rendeznek, gyakori tesztelés mellett. Ha így alakulna, akkor viszont csak azon múlik a szurkolók kiszolgálása, hogy milyen minõségû közvetítések lesznek. Ha nem akarjuk, hogy ez bekövetkezzen, akkor fegyelmezettnek kell lenni, mert ez a szurkolókon is múlik!

Fel kell tenni a maszkot!

Lehet kiabálni, lehet énekelni a maszk alatt is. Aki nem tud így szurkolni, az inkább ne jöjjön mérkõzésre. Aki úgy érzi, hogy ez nem megy neki, az énekeljen otthon. Nekem ez a véleményem errõl.

Még ha nem teszi föl a maszkot az orrára, az sem olyan nagy probléma, de amikor maszk nélkül énekel, amikor kiabál, amikor szurkol, akkor nyilván több méterre jutnak el azok a kis nyálcseppek, amelyek közvetíthetik a vírust. És ha mondjuk egy B közép alatt ülõ idõs ember kap ebbõl, az bizony az életébe is kerülhet. Ezt nem lehet egy klubnak, a vezetésnek felvállalni. Azt gondolom, hogy ha a szurkolók nem tartják be a szabályokat, akkor nem lehet õket beengedni. Aki nem tartja be az elõírtakat, az ne jöjjön mérkõzésre!

Mint a kosárlabda szerelmese és mint a csapat segítõje, milyen reményekkel várja az idényt?

 – Nagyon remélem, hogy mindenki megérti a helyzetet. Igaz, ha mindenki betart mindent, akkor is elõfordulhat, hogy zártkapus mérkõzések lesznek. Remélhetõleg ez lesz a legrosszabb forgatókönyv, de ha nem tartjuk be a szabályokat, akkor ez nagyon gyorsan be fog következni. Abban ne reménykedjen senki, hogy nem terjed rohamosan a járvány. Egy dologra kell figyelni, hogy az idõseket, betegeket védjük meg! No, és mérkõzésekre sem fiatalok járnak csak, hanem bizony járnak idõsek, betegek, régi szurkolók, akik évtizedek óta ott vannak. Tiszteljük meg õket azzal, hogy vigyázunk rájuk!