Felejthetetlen, gyönyörû nap volt!
Senki sem vitatta a gyõzelmünk jogosságát, pedig mérkõzés
közben még néha elszidták a bírókat a helyiek. Mindez csak
azért lehetett, mert nincsenek hozzászokva, hogy elmaradt a máskor szokásos
hazafújás. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem lejtett annyira a hazai
pálya, mint ahogy azt Fehérváron már sajnos megszokhattuk. A meccs
után viszont akárkivel beszéltem, mindenki elismerte, hogy a Körmend sokkal
okosabban, jobban játszott.
Pedig délelõtt még kicsit szorongva ült fel az ember a buszra, hiszen nem
tudhattuk, hogy ilyen kevés közös munka után mire lesz képes az új
légiós a most már majdnem komplett csapat társaként. Azért csak
majdnem, mert ugye nem mindenki érkezett egészségesen haza a válogatott
kerettõl. Fodor Gergõt ráadásul még egy csapás is érte.
Ellopták azt a cipõjét, amiben játszani szokott, így az utcán
használt Converse-ben lépett pályára, az meg azért nem olyan. Az
úton aztán volt idõ sok beszélgetésre, és téma is akadt
bõven. Szóba került a válogatott szereplése, (ami külön
pár sort érdemelne) de leginkább azt találgattuk, hogy mit hozhat
számunkra ez a találkozó. Alapvetõen nem mi voltunk az esélyesebbek,
többek közt a fentebb említett dolgok miatt sem. Meglehetõsen ködös
volt a közeli jövõ, akár csak az idõjárás. Benne volt egy
bravúr, de egy nagy vereség lehetõsége is ebben a délutánban. A
délutánban, amit egy még rondább, nyirkosabb este követett, de ez az este
számunkra nem is lehetett volna szebb, csodálatosabb.
Nem utólagos okoskodás, erre a csapat intézõje, Bokszi a fültanú,
hiszen neki mondtam negyed órával a kezdés elõtt, hogy a csarnok
levegõjében valahogy benne van a körmendi siker. Nem volt érezhetõ a
megszokott fehérvári "arcoskodás", az a – szerintem legtöbbször csak
felvett – stílus, amivel máskor azonnal igyekeztek elvenni a vendégek
önbizalmát. Érezhetõ volt viszont a bizonytalanság. Õk sem
tudták, mire számíthatnak. Persze ebben benne lehetett a két korábbi
vereség is.
A szünet elõtt nem voltak jó passzban, de tulajdonképpen – Bádert
kivéve, aki azért még nem meghatározó játékos –
komplett csapattal, horvát ellenfelek ellen készülhettek a rangadóra.
A meccsrõl azt hiszem, hogy nem kell túl sok szót ejteni, nem mintha érdektelen
volna, de azt hiszem, hogy aki akkor esetleg nem láthatta élõben, de érdekelte a
játék, az biztos megnézte felvételrõl.
Megtettem én is, de akkor most gyorsan rögzítsünk néhány dolgot.
A fehérvári riporter még csak-csak igyekezett fenntartani a pártatlanság
látszatát, néha sikerrel, de a szakértõnek meghívott
úriember annyira Albacomp szemüvegen át nézte a meccset, hogy az már
fájó volt. Nem értem, miért csak azzal volt végig elfoglalva, hogy az
Albacompnak mit kellene tennie a mérkõzés megfordítása
érdekében. Arra még csak utalást is alig hallhattunk tõle, hogy vajon
mitõl jobb ennyivel a vendégcsapat. A szurkolóinkat még megdicsérte, de
azt is alig lehetett hallani, hiszen a közvetítés folyamán a terem zaja jóval
hangosabb volt, mint az övé. Ez persze nem az õ hibája, de talán jobb is
volt így. Legalább kevesebbet bosszankodott rajt az ember.
Aki látta, az tudja, hogy egyértelmû volt a végkifejlet. Bukva hiába hozott
össze harminc pontot a palánk alatt, ez kevésnek bizonyult. Azt sem kell elfelejteni, hogy
akkor lendült igazán bele, amikor a centereink már mind négy faultot
gyûjtöttek. Ráadásul Grebenár és Mujanovics ki is
pontozódott. Nálunk viszont mindig akadt valaki, aki a végig remeklõ
Németh Isti mellett hozta magát, ha kellett. Az elején Riley dobott magabiztosan, majd
késõbb kiemelkedett a mezõnybõl Peterson is, aki gyengébb kezdés
után meggyõzhette a vele kapcsolatban kétkedõket. Mujanovics triplái,
és a nem éppen sportszerû Góbival vívott harca, no és Fodor Geri
gyûrû alá lopakodásai is élményszámba mentek. Zsebe az
elején és a végén igazán jókor gyûrte be magát a
palánk alá, a duplája kifejezetten éles helyzetben született.
Grebenár remekül állta a sarat a palánk alatti darálóban, és
amikor be kellett állnia, Keresztes Rafi is kiosztott egy sapkát zsákolás
közben, az indiszponált Greennek. Errõl jut eszembe, hogy bizony néha
szemkápráztató dolgokat csinált a csapatunk. Németh ziccerben adott
sapkája, vagy a Petersonnak belöbbölt labdája csodálatos volt, de akadt
még ezen kívül is néhány igazán szép
támadásunk. Ne felejtsük el, hogy Trummer is hozzátette a magáét
a gyõzelemhez. Remélem, hogy innen már mindig csak feljebb ível Rudi
formája, hiszen ha mindenki hozza azt, amit tud, hát azt gondolom, hogy nem sokan verik meg
ezt a csapatot.
Így gondolhatták ezt a szurkolók is, akik a Fehérváron szokásos
"kemény" fogadtatás, és a legutóbbi, néhányuk
számára bíróságon folytatódó kirándulás
ellenére is jöttek, és szurkoltak végig ezerrel. Aztán jöhetett a
felhõtlen örömködés a parketten, ahová elõször nem
akarták beengedni õket, de ugye tudjuk: Sok lúd disznót gyõz!
Megérdemelték, és megérdemelték ezt az örömöt
azok is, akik csak lélekben tudtak ott lenni a rossz emlékû, de most széppé
vált fehérvári csarnokban.
"Micsoda éjszaka volt…!"
A busz már Székesfehérváron vagy másfél órás
"késéssel" indult, aztán a sokat látott Csóri Csuka
Csárdában felcsendült a "Dáridó" is. Elõször Mujke
kapacitálta a kétszemélyes zenekart, majd Trummer Rudi lett a csapat
nótafája, és vacsora után jöhetett a nótázás. Sean
Riley már szemmel láthatóan igazi csapattag, de "Pete" Peterson
beilleszkedésének is jót tett ez a felszabadult hangulat. Kóstolgatta a "hungarian
folklórt", sapkával és fejhallgatóval a fején állt be a körbe,
a többiek közé. A klarinétos meg csak fújta – bankóval a
fején – hogy:
Vas megyei gyerek vagyok…
Aztán újra fel a buszra, miközben jött a hír, hogy lesz még
megálló hazafelé, hiszen a szurkolók tûzijátékkal
várják a csapatot. Ez végül is elmaradt, a megbeszélt helyen csak egy
rendõrautót láttunk, de azért nem volt eseménytelen az út.
Annál is inkább, mert a Dabrókai Csárda zenekara sem úszta meg a
körmendi kórus produkcióját. Hirtelen tele lett a
vendéglátóhely, itt is szólt a nóta. Néha még a
vonójában bankóval muzsikáló prímás is
rácsodálkozott a fiúk széles repertoárjára. Aztán ki tudja
honnan elõkerült egy hihetetlenül éles hangú síp, amivel Putesz
buszra "parancsolta" a különítményt. Végül tizenegy óra
után érkeztünk haza, de nem állt meg ekkor sem az élet. A
legkitartóbbak hajnali fél négyig buliztak, persze ekkor már a
játékosok nélkül.
Kell is a pihenés, hiszen az idén még két nagyon fontos rangadó
vár ránk. Pénteken Kaposváron, – közben végre újra egy
hazai meccs az Ászok ellen, erre is figyelni kell – aztán 20-án megyünk Paksra.
Hogy mi lesz ezeken a meccseken? Most nagyon optimistán nyilatkozhatnánk, de ne
felejtsük el, hogy az Albacomp jelen pillanatban nem mondható a legjobb magyar csapatnak. Az is
igaz, hogy mi eddig csak kétszer, és akkor is nagyon szoros meccsen kaptunk ki.
Ráadásul most van egy kis idõ arra, hogy együtt dolgozzon mindenki. Hogy mi lesz
ebbõl? Most még ködös a közeli jövõ…
Lehet ködös az út Kaposvárra is.