Egis Körmend

Beszélgetés Dr. Kristóf Lászlóval

2015-06-01

A körmendi kosárcsapat régi barátja és odaadó híve, Jenei Ferenc alapította az „Év Szurkolója” elismerést, amely minden esztendõben hagyományosan a szezon utolsó hazai mérkõzésén talál gazdára. Az alapító ezúttal olyas valakinek szerette volna átadni a díjat, aki a kezdetektõl a mai napig kíséri a gárda történetét, és folyamatosan jelen van a mérkõzéseken. A választás így esett Dr. Kristóf Lászlóra, az egykori edzõre – aki persze több volt, mint edzõ, hiszen a hõskorban jóval több feladata volt a gárda mellett, mint a szakmai munka irányítása – aki manapság is minden hazai találkozón ott szorít a csapatért. Sõt, az edzéseket is gyakran látogatja, ami nem túl nagy fáradtság, hiszen házuk majdnem szemben van a sportcsarnokkal.

Az épület udvarára nem jó szó az, hogy rendezett. Egyszer a hazalátogató lánya kérdezte meg: „Mi ez, apu, arborétum?”

Kifogástalanul gondozott, gyönyörû összképet mutat az udvar. Virágok, szõlõ, gyümölcsfák és gyönyörûen nyírt pázsit látványa fogadja az érkezõt.

Életemben kétszer késtem el mérkõzésrõl, mindkét alkalommal lett volna szerepem, persze ezt elõre nem tudhattam. – kezdte gondolatait a 76 esztendõs házigazda, akin egyáltalán nem látszik a kora. Sok hatvanas éveiben járó férfi megirigyelhetné ezt a külsõt, tartást. – Egyszer labdát kellett volna feldobnom, aztán pedig ezt az elismerést átvennem. Ezúttal egy családi közös program miatt érkeztem késõbb, de a második negyedre már odaértem, és még aznap este, itthon át is vehettem az elismerést.

– Hogyan fogadta, hogy ilyen díjat kapott?

Nagyon örültem a gesztusnak, fel is hívtam Jenei Ferit és megköszöntem neki. Elmondtam, hogy ha az lett volna ráírva, hogy „A legrégebbi szurkoló”, akkor talán még jobban örültem volna, de így is nagyon jól esett, hogy gondolt rám.

– Nagyon sok dologról beszélgettünk már az elmúlt években, de arról még nem, hogy Kristóf László a nézõtérrõl milyen szemmel figyeli a játékot? A szakemberével vagy a szurkolóéval?

Úgy mondanám, hogy más szemmel, mint a körülöttem ülõk. Szakmai szemmel is nézem, de errõl soha nem nyilvánítok véleményt. Egyszerû az ok: Én harminc évet voltam edzõ, tudom, milyen az, amikor kívülrõl érkeznek az ilyen kritikák. Például szidják mellettem az edzõt, mert valamelyik játékost nem cseréli be. Holott nem tudhatják, hogy például Török Rollandnak fájt a bokája, és ezért nem cserélték be a második félidõben, pedig az elsõben tizennégy pontot dobott. Vagy lehet az a csere büntetés, esetleg jutalom is valakinek. Emiatt mondtam is már a mellettem ülõknek, hogy a két edzõ mellé kellene egy szurkoló is a kispadra, õ majd megmondaná, hogy mit kell csinálni. – tette hozzá hamiskás mosollyal. – A másik ilyen téma a játékvezetés. Sokszor mondják nekem, hogy „Ugye, Laci bácsi szabálytalanság volt!” Ilyenkor mindig azt mondom, hogy én nem a játékvezetõket, hanem a játékot figyelem. Persze ez nem teljesen igaz, de ebben sem szeretek állást foglalni. Volt olyan, hogy épp elõttünk történt esetnél ítéltek lépéshibát a mi egyik amerikai légiósunk ellen. Náluk, a tengerentúlon ezt kicsit másképp kezelik, lazábban, ezért sokszor itt Európában is valamivel elõbb ellépnek induláskor, mint hogy leütnék a labdát. Nálunk ezt általában lefújják. Így történt ekkor is, és oltári balhé lett a nézõtéren, pedig igaza volt a játékvezetõnek, hiszen tényleg ellépte.

Az egyetlen fiú unokámat is, aki egyébként kiváló atléta, és a focit tette félre a kosárlabdáért, épp az ilyenekre igyekszem megtanítani. Ezek az alaplépések, mozdulatok, amelyek automatikusan kell, hogy mûködjenek, akkor késõbb nem kell erre figyelnie, amikor játszik. Emiatt hetente akár többször is elmegyek Szombathelyre és tanítgatom, hiszen ott él a családjával. Visszatérve a szurkolóinkra, azt el kell mondani, hogy itt a játékot nem csak szeretik az emberek, de értik is! Tisztában vannak a szabályokkal, néha elõbb reagálnak le egy-egy szabálytalanságot a nézõtéren, mint a pályán a játékvezetõk. És – szerintem egyedülálló módon – nálunk nem csak olyankor van méltatlankodás a szurkolók között, ha úgy érzik, hogy a hazaiak ellen tévedtek, hanem akkor is, ha az ellenfél kárára ítéltek rosszul. És ez szerintem páratlan az országban. Meg is írtam egyszer a Fegyelmi Bizottság elnökének egy hosszú, kézzel írt levélben, hogy Körmenden a 90-es években olyan utánpótlás nevelés folyt, hogy minden gyereket megtanítottak a kosárlabdára. A fiatalok labdával a kézben jártak az utcán, de valamennyiükbõl nem lehetett élvonalbeli kosaras. Viszont a játékot nagyon jól megismerték, ezért nézõként, szurkolóként is értettek hozzá. Különösen akkor lett kevesebb lehetõségük a hazai nevelésûeknek, amikor Magyarországra is megérkeztek a külföldi játékosok. Már sokszor elmondtam, de tartom azt a véleményemet, hogy ha Magyarországon nem lettek volna idegenlégiósok, akkor a Körmend húsz évig bajnok lett volna a saját nevelésû játékosoknak köszönhetõen. Máshol nem volt ilyen magyar keret, és utánpótlás. Megírtam a bizottsági elnöknek, hogy nálunk sokan játékvezetõi szinten ismerik a szabályokat.

– Annak idején a Kristóf név nem csupán edzõt jelentett a körmendi csapatnál, hiszen mai fogalmaink szerint a klubmenedzseri feladatok is Laci bácsira hárultak. Mindig volt miért küzdeni. Pályákért, csarnokért, a játékosok megtartásáért, támogatókért, gyakran szó szerint a körmendi kosárlabda életben tartásáért. Könnyebb ma egy vezetõedzõ élete, hogy jó esetben neki „csak” a szakmával kell foglalkozni?

Nehezen fogalmazom meg a véleményemet ezzel kapcsolatban, mert szeretném távolt tartani magamat ettõl. Egy biztos, hogy a jelenlegi helyzetben én nem tudnék dolgozni, és nem csak edzõként. Vezetõ sem tudnék lenni. Van, hogy ha valamit kérdeznek, tréfával elütve a dolgot azt válaszolom, hogy ne kérdezzetek, én már nem értek a kosárlabdához. És némi igazság van is ebben, sokat változott a játék. De gyakran ott vagyok az edzéseken. Korábban is elmentem, mert mindig lehetett egy-egy új dolgot, új gyakorlatot tanulni a vezetõedzõktõl, és ez igaz volt az itt dolgozók mindegyikére. Akkor azért néztem, mert szükségem volt rá. Most már csak kíváncsiságból megyek, hogy lássam, milyen munka folyik. Azért is egyre kevésbé szakmai szemmel figyelem már a meccseket is, mert tudom, hogy az edzõnek olyan húzásai is voltak, és lehetnek, amelyekre én nem is gondolnék. Jó példa erre a legutóbbi szezonban az Alba Fehérvár legyõzése, amikor a ponterõs center nélkül kellett felállni a vendégek ellen. A körülöttem ülõk háborogtak, hogy az edzõ miért nem viszi fel Törököt és még egy centert, de helyette három alacsony embert küldött be. Végül azzal nyertünk, mert úgy levédekeztük az ellenfelet, hogy nem tudott ellene semmit tenni.

– Egy ilyen beszélgetésnél, szinte kötelezõ felidézni a körmendi kosárlabdázás hõskorát, korszakait. Hogyan is kezdõdött?

1962. Ekkor kerültem haza a Testnevelési Fõiskoláról. Az itteni fõiskola elõdjéhez, ami szakközépiskola volt és felsõfokú technikum. Az utóbbi karra járók vetették fel, hogy a tornateremben nem lehet kosarazni. Most a Rázsó iskola terme ez, akkor szereltük fel oda a palánkokat. Addig csak szabadtéren volt kosárpályánk, több helyen. Az elsõ fontosabb tevékenység a pályaépítés volt, a hallgatókkal közösen. A mai Technológia épület helyén, majd a várkastély mellett, és még késõbb a várudvaron, ez már bitumenes pálya volt, a fák árnyékában. Korábban salakoson játszottak a kosarasok. Szerencsére az akkori igazgatónk is támogatta a pályaépítéseket, minden segítséget megadott. Eztán jött az ötlet, hogy a teremben is legyen palánk. Most is el kell mondanom, hogy nem egyedül az én szándékom és ötletem volt, hogy legyen Körmenden kosárlabda. Ez közös elhatározás volt, mert jöttek ide olyanok tanulni, akik már tudtak kosarazni. Velük volt csapat az iskolában, de volt a városban is. Ezt a két keretet vontuk össze, innen datálódik a csapat 1962 óta tartó, de nem elõzmény nélküli története. És ezért az E betû az MTE mozaikszóban, mert ez az iskola és a város egyetértését jelentette akkor. (Az M a MEDOSZ-t, az agrárium akkori szakszervezetét, a T pedig az iskola képzési formáját, a Technikumot jelentette. Az MTE jelentése tehát MEDOSZ Technikus Egyetértés. A szer.) Elõször a megyeiben indultunk, és a Vas Népe megírta, hogy a Tanítóképzõt megvertük Szombathelyen. Az ötvenedik évfordulón, az elsõ csapat tagjai közül erre már nem is emlékezett mindenki. – mutat fel az otthona falán látható fotó összeállításra, amely szintén a klub 50. évfordulójára készült korábbi tablóképekbõl, az elsõ csapat játékosait és vezetõit bemutatva. Akkoriban még nem készültek csapatképek, ezért találta ki Laci bácsi, hogy az utókor láthassa, 1962-ben is volt már csapat. A nagyított változat a sportcsarnok elõterében is látható, a késõbbi poszterek mellett. – Késõbb jöttek újabb kosarasok, és pár év megyei szintû szereplés után szinte nekünk hozták létre az NB III-at, amit mindjárt meg is nyertünk. – folytatta. – Igaz, utána az NB II-bõl kiestünk, de visszakerültünk, aztán fokozatosan elõbbre lépve 1975-ben megnyertük a másodosztályú bajnokságot. Ekkor jött az élvonalbeli szereplés, amiben a Körmend ma már csúcstartó, hiszen a legrégebb óta vagyunk folyamatosan az NB I-ben. Pécsett büszkék arra, hogy õk kerültek fel a legkorábban a jelenlegi elsõ élvonalbeli csapatok közül, de közben õk volt, hogy kiestek. Így mi vagyunk a rekorderek, a legrégebbi elsõ osztályú csapat.

Utólag visszagondolva voltak dolgok, amiket ma már másképp csinálnék, de egy dologban biztos vagyok, hogy abban nem hibáztam. A szemem az, amire nagyon büszke vagyok, mert az mindig jó volt. No, nem az éleslátásra gondolok, hanem arra, hogy jól szúrtam ki tehetségeket, akiket aztán idehoztunk és igazolták is azt, hogy érdemes volt ezt tennünk. Szendrey Sanyit, Vavra Sanyit és Rózsás Gábort is így találtam, de a Körmend késõbbi elsõ válogatott kosarasát, Szûcs Józsit is. És õk akkor még nem voltak kész kosarasok, messze nem, de láttam bennük a lehetõséget, amit aztán ki is aknáztunk. Szlávik Csabát is én csaltam Körmendre. Mindemellett a Huszár Gábor keze alatt pallérozódott fiatalok, Patonay, a két Fodor, Czibere és a többiek is jöttek a csapathoz, egyre jobbak és jobbak lettünk.

A pályákra visszatérve játszottunk tehát a ma is létezõ kisteremben, majd salakon, késõbb bitumenen, és amikor már nem lehetett NB II-ben szabadtéren meccset rendezni, akkor jött a ma újra átalakítás alatt álló színházterem, a Palazzo Del Gangó, amit a csapat tagjaival az élen tettünk játékra alkalmassá. Igaz, voltak hiányosságai, fõleg hidegben, de az imádott hazai pálya volt, ott harcoltuk ki az NB I-et. És épp emiatt kellett elhagynunk. Azt nagyon sajnálom, hogy a Gangóból nincsen fotóm, csak egy, amin a játékosok mögött egy pici látszik azokból a rajzokból, melyek a falat díszítették. Ez nagyon hiányzik a gyûjteményembõl. Az itt kialakult hangulatot érezte meg a kitûnõ szakember, Ránky Mátyás, aki leküldte hozzánk Knézy Jenõt. Azt mondta neki, hogy olyat, mint ami Körmenden van a meccseken, õ még biztosan nem látott. Jött, és barátunk is lett a kiváló sportriporter.

– Az élvonalban, 1977 végére sok dolog megváltozott a csapaton belül. Ezt érzékelve másfél évtized után szinte szó nélkül felállt, és távozott a kerettõl. Hová vezetett innen az út?

Mivel Körmenden megszüntették a felsõfokú képzést, én Szombathelyre, a Tanítóképzõ Fõiskolára kerültem dolgozni. De megkerestek Zalaegerszegrõl, hogy szeretnének feljutni az NB I-be, és a játékos edzõjük még inkább a pályán segítené ezt, így fél évre kellene valaki a padra. A munkahelyemen engedték, hogy elvállaljam, így abban a fél évben ott edzõsködtem, de úgy érzem, hogy túl sok közöm nem volt a feljutáshoz. Szombathelyen viszont kifejezetten kértem az igazgatómat, hogy ne kelljen edzõi munkát végeznem. Egyrészt 16 év után elég volt, másrészt pedig bejáró voltam a megyeszékhelyre, és így nekem minden edzés és minden mérkõzés idegenben lett volna. Ugyanakkor arra engedélyt kértem, hogy Ausztriában lehessek edzõ, mert a fürstenfeldi csapat tulajdonosa amint meghallotta, hogy Körmenden már nem dolgozom, azonnal hívott. Szerettek volna élvonalbeli csapatot, ezt a feladatot bízták rám. Úgy látszik, nekem ez volt a sorsom, hogy szinte nulláról indulva a legmagasabb osztályig juttassam a csapataimat, mert így volt késõbb Németújváron, Güssingben is. A Landes Ligából az elsõ osztályba jutottunk. Ezt követõen aztán vettem a kalapom, mondtam, hogy az én szerepem ennyi volt.

– Hogyan sikerült túllépni a körmendi történéseken?

Igazából egy fél évig tartott, hogy helyre tegyem magamban az egészet. Bennem nincs harag senki irányába, ugyanakkor emlékszem mindenre, az ember nem felejt, az nem kötelezõ. De történhetett volna bármi, én mindig azt mondtam, hogy Körmenden a legjobb! Imádtam minden játékosomat, amit az is igazolt, hogy legtöbbjüket kivittem Ausztriába, ami akkor még nagydolog volt, hiszen Körmenden még nem volt komoly pénz a sportágban, ott viszont keresni is lehetett vele. Ugyanakkor arra ügyeltem, hogy valamennyien csak azt követõen jöttek, miután itthon abbahagyták a játékot. Olyat, akire Körmenden még számítottak volna, soha nem hívtam és nem is vittem. Összesen 14 évet voltam Ausztriában, ebbõl kilencet a Fürstenfeldnél. Kétszer jutottam fel az élvonalba.

Akár Körmendet, akár a kinti munkát említve az a véleményem, hogy 10-15 év után ugyanazt a munkát már nem szabad folytatni, önként és minden jelzés nélkül abba kell hagyni.

Összességében azt mondom, hogy még az egykor rossz dolgok is ma már szép emlékek. Másrészt, ha én másképp cselekszem, akkor minden másképp is alakulhatott volna, de semmit nem bánok. Mert a csapattól való távozásom után a Tanárképzõn töltött 22 évem olyan gyönyörû emlék számomra, amirõl ma sem tudok meghatottság nélkül szólni. Imádtam azt, amit ott csináltam, és tudom, hogy a diákjaim is szerették az óráimat. Még 30 év után is kapok visszajelzéseket. Nemrég is felhívott egy edzõ, hogy elmesélje, honnan, hová jutott a kosárlabdában, és hogy ezt mind nekem köszönheti. Képességfejlesztést és kosárlabda szakképzést is tanítottam, és õ is ott végzett.

– Hogyan telnek most a hétköznapok tanítás és kosárlabda nélkül?

Talán nehéz elhinni, de nincs olyan, hogy akár egy órára is unatkoznék! Minden napom be van táblázva. Itt van a hatalmas udvar, ami sok munkát ad. Bár van segítségem, de így is marad rám még rengeteg feladat. Legutóbb például új garázst alakítottam ki a kistraktoromnak, mert a régi helye kicsi volt, és a végén mindig el kellett emelnem a hátulját, hogy beférjen. Ettõl a jövõben megkímélem magam azzal, hogy készen van az új hely. A feleségem, akivel 53 éve vagyunk házasok, már néha félt a sok kerti munkától, de még szívesen csinálom, sõt, néha neki is besegítek a házimunkában. Van egy baráti társaságunk, velük is rendszeresen találkozunk, megüljük a születésnapokat, ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. No és a család is ad elfoglaltságot. Gyakran kérnek tõlünk segítséget. Bár a leány unokák tõlünk távol, Budapesten élnek, de õk nagyon gazdagok. BMV-vel közlekednek. Busszal, metróval és villamossal. – mondja nevetve, és látszik, hogy valóban büszke családjára. A gyermekeik, a remekül tanuló öt unoka, és a munkában, eredményekben gazdag hét és fél évtized okán is joggal töltheti el büszkeség. Jó egészséget, Laci bácsi!