Egis Körmend

Fodor Gergely szögre akasztja a kosaras cipõt, interjú

2014-07-14

A körmendi kosárlabdasport egyik ikonja, visszavonul ezen a nyáron. Fodor Gergely, aki a helyi kosaras dinasztiákhoz tartozik, nem folytatja tovább a játékot. Úgy döntött, hogy más irányt szab életének, bár a sportágtól nem akar teljesen elszakadni.

1977-ben született és már fiatalon, 18 évesen ott volt a „nagycsapatban”. Nem sokat kellett várnia az elsõ bajnoki aranyérmére sem, hiszen részese volt a piros-feketék második bajnoki sikerének 1996-ban. A magyar bajnokságban és a nemzetközi meccseken egyaránt sok örömet szerzett szurkolóinak, egyesületének. A magyar válogatott címeres mezét is magára ölthette több éven keresztül. Több csapatban kipróbálta magát, de az utolsó nyolc szezonban, újra nevelõegyesületénél, szülõvárosában játszott.

Egy évvel ezelõtt már gondolkodott a folytatáson, de akkor azonnal elfogadta a klub ajánlatát, most viszont hosszas vívódás után úgy döntött: eddig tartott a játékos pályafutása.

Az elsõ kérdés nem lehetett más, mint hogy a mostani döntés végleges-e? Valóban lezárul a profi karriered?

– Igen, végleges a döntésem. Már a szezon alatt is sokat gondolkodtam a folytatáson, és azon, hogy mit tennék, ha kapnék újabb szerzõdésajánlatot. Közben igyekeztem megalapozni, felépíteni a kosárlabda utáni életemet is, hiszen nem titok, ingatlanértékesítéssel is foglalkozom. Tudatosan készültem a további évekre, de nem teljes intenzitással, mert az edzések az energiáim nagy részét lekötötték. A szezon vége után egyre erõsödött bennem, életem egy meghatározó korszakát le kell zárnom, bármennyire nehéz ezt a döntést meghoznom. A szezon vége után egy hónappal újabb fordulat következett, szerzõdésajánlatot kaptam a klubtól. Akkor éreztem igazán, mennyire nehéz az elszakadás az eddigi életformától, milyen nehéz, több mint húsz év után váltani. Még egyszer végiggondoltam, átrágtam magam az egészen. Két héten át, gondolkoztam, mérlegeltem, sok emberrel beszéltem: családtagokkal, játékostársakkal. Végül arra jutottam, hogy tovább kell lépnem. Jó érzéssel vonulok vissza, mert a klubtól még kaptam egy korrekt szerzõdésajánlatot, a következõ szezonra. Én dönthettem.

Melyek voltak a döntésed indokai, amelyek végül is ebbe az irányba billentették a mérleg nyelvét?

– Sokat nyomott a latban az utolsó szezon. Nehezen viseltem azt, hogy kevés játéklehetõséget kaptam. Azt láttam elveszíteni, amit mindig is szerettem a kosárlabdában, a játékot. Ebbõl volt kevés. Sokat edzettem és keveset játszottam. És ez nem csak a legutolsó szezonra volt igaz.

Pedig a legutolsó idényben is volt pár mérkõzés, amelyen akkor volt folyamatos és szép játék a pályán, amikor a légiósokat a túlpörgés és az egyénieskedés miatt le kellett cserélni, és jött a pad, köztük Te is.

– Néhány mérkõzés, az kevés. Elszomorító az is, hogy a mezõnymunka ritkán látszik a statisztikákban és a mai kosárlabdában legtöbben a számokra figyelnek, pedig vannak olyan elemei a játéknak, amit a statisztika nem mutat. Egy jó helyzetfelismerés, egy passz, amibõl nem lesz közvetlenül kosár, de jó helyen találja meg azt a társat, aki aztán még jobb helyzetbe hozhatja a harmadikat, az is nagyon fontos, elégedettséggel, örömmel tölt el. A nézõtérrõl ezt nem mindig veszik észre, nem értékelik, de neked ez mégis jó érzés. Én ezt szerettem a kosárlabdában, a játékosságot, de ma már ennek nincs annyi értéke, mint korábban. Nem vagyok állandó NBA nézõ, de nagyon jó példa a mostani San Antonio gárdája. Korábban nem vették észre, hogy kiugró sztárok nélkül milyen jól játszanak, mert akkor éppen nem nyerték meg a bajnokságot. Most viszont egyre jobban figyelnek rájuk és értékelik, hogy az egyáltalán nem fiatal játékosok mit tudtak elérni. Pedig nincs nagy titok. Mindenkinek megtalálják a helyét, mindenkinek meg van a szerepe a csapatban, nem kínszenvedés egymásnak passzolniuk! A tengerentúlon is a statisztika a legfontosabb, de náluk úgy látszik mégsem, és most a csúcsra értek. Érdemes elgondolkodni azon, ha az NBA-ben, ahol a sztárság, az egyéni teljesítmény meghatározó, ezt meg lehetett lépni, akkor Körmenden miért ne lehetne? Erre vártam nyolc évig… Most átadom a helyemet a fiataloknak. Jónak tartom azt, hogy most három utánpótlás korú játékossal szerzõdést kötött a klub úgy, ahogy régen velünk is. Remélem, beváltják a hozzájuk fûzött reményeket és helyük lesz a csapatban.

A döntésemhez a fentieken kívül még az is hozzájárult, hogy az utolsó szezonomban voltak olyan problémáim, fájdalmaim, amelyek nehezítették a munkámat, és igazából csak a családom tudja, hogy milyen állapotban voltam egy-egy edzésnap estéjén, amikor hazaértem. Ez már a korommal is járhat. Idõnként komoly erõfeszítést igényelt, hogy az edzésekre, a meccsekre megfelelõ fizikai állapotba kerüljek. A feleségemmel rengeteg külön munkát, gyógytornát végeztünk. Ez az év már nagyon komoly megterhelést jelentett, és el kellett gondolkodnom azon is, hogy az egészségemet mennyire teszem kockára. Ez is sokat nyomott a latban, a döntésemnél.

Ha rólad van szó, akkor beszéljünk arról, ami már szinte sztereotípia lett a neveddel kapcsolatban, hogy védõspecialista vagy, nem pedig egy klasszikus dobóhátvéd.

– Ez valóban nagyon érdekes, és számomra is fontos kérdés. 2001-ig, amíg itthon játszottam, ez szinte szóba sem került. Korábban támadásban is ugyanúgy volt szerepem. Aztán elmentem más csapatokhoz, és ott sem volt ilyen beskatulyázás. Mondtam, számomra nem fontosak a statisztikák, de meg lehet nézni, hogy Pakson például épp a Körmend elleni döntõ sorozat öt meccsén összesen húsz triplát dobtam. Mégis késõbb azt mondták, hogy nekem a védekezés az erõsségem. Attól még, hogy valaki hajlandó, akar és tud védekezni, nem jelenti azt, hogy csak ezt tudja, vagy, hogy csak ezt a feladatot kell ráosztani. Mégis, amikor Körmendre visszatértem, ez egyre inkább beépült a köztudatba. Vannak játékosok, akik elsõsorban a dobott pontokra figyelnek. Sok dobásból, elõbb-utóbb lehet elfogadható mennyiségû, vagy akár sok pontot dobni. A labdát eldobni a világ legkönnyebb dolga, ha elég sok alkalmad van rá, akkor biztosan lesznek pontjaid is. A védekezés más kategória! Egyéniben akarat kérdése, csapatban pedig már gondolkodást, egymásra figyelést, összmunkát igényel. Ez sajnos nincs meg mindenkinél.

Teljes lesz a szakítás a sportággal, vagy valamilyen szinten azért maradnak kötelékek, hiszen az utánpótlással való foglalkozás lehet még számodra egy opció.

– Igen, ennek már van elõzménye, egy éven keresztül foglalkoztam három korosztállyal. Elég sûrû volt így az életem: munka a felnõtt csapatnál, ingatlanértékesítés… A gyerekekkel fizikális felkészítést és gyógytornát végeztünk a feleségemmel, Petrával közösen, de õ most GYED- en van második gyermekünkkel, ezért én vettem át a szerepét. Ezt a következõ szezonra is bevállaltam az utánpótlásnál. Az biztos tehát, hogy a kosárlabdától nem fogok teljesen elszakadni, de még nem teljesen tisztázott, hogy milyen szerepem lehet benne.

Tekintsük át a pályafutásod, hiszen volt pár állomás, amelyek után az út visszavezetett Körmendre.

– Igazából nem vagyok olyan, aki nagyon számon tartja a dátumokat, gondolkodnom kell, ha az állomásokat vissza kell idézni. Tíz éves koromban kezdtem a játékot, és végigjártam a korosztályos csapatokat, ahogy kell. Arra nem emlékszem, hogy a felnõtt csapatban ki ellen játszhattam elõször, de valószínûleg 1994-ben lehetett. Arra biztosan emlékszem, hogy abban a szezonban volt egy nemzetközi meccsünk Splitben, a Zenica ellen, épp csak a délszláv háború után, vagy talán még nem is volt teljesen vége. Az emlékezetes út volt és 17 évesen nemzetközi meccsen szerepelhettem. 1995-ben megnyertük a Magyar Kupát. Én akkor érettségiztem így nem lehettem ott az emlékezetes fináléban, a régi Budapest Sportcsarnokban, pedig ott épp a cseresor hozta a végjátékot a kipontozódások után. 1996-ban a bajnoki címet elérõ csapatban már elég sokat játszottam, a következõ évben gyakran volt helyem a kezdõben is. A válogatottban tíz évig szerepeltem, erre emlékszem.

Mikor jött a csapatváltás?

– 2001 nyarán mentem Paksra, az volt ott az elsõ szezonom, aminek a végén bajnokságot nyertünk, épp a Körmend ellen. Ott még egy évet voltam, akkor a Magyar Kupát szereztük meg. Az öcsém, Marci, aki elõttem egy évvel került Paksra, ekkor már nem volt ott, de a bajnoki címet együtt szereztük meg, ráadásul édesapánkkal közösen, hiszen õ volt a vezetõedzõ. Paks után volt egy nagy lehetõségem, hiszen a nemzetközi találkozókon még a magyar bajnokságban mutatottnál is jobban ment a játék, és kaptam egy meghívást az Aris Szalonikihez. Egyhetes próbajátékra ki is utaztam, de nem volt biztos a helyzetem, mert akkoriban volt terítéken az úgynevezett „Bosman” - szabály, nem lehetett tudni, hogy csak légiósként tudnak-e foglalkoztatni, vagy uniós polgárként szabadon szerzõdtethetnek. Végül sajnos az elsõ verzió maradt, ráadásul a kiérkezésem után két nappal jött a hír, hogy a nagypapám eltûnt a Rábában. Akkor én nem gondolkoztam azon, hogy mekkora lehetõséget hagytam ott, másnap reggel hazarepültem. Ez egy természetes reakció volt abban a helyzetben, és nem is sajnálom, hogy így döntöttem akkor, de lehet, hogy egy nagy lehetõséget szalasztottam el. Ezt követõen kerültem Fehérvárra, majd Kecskemétre, és végül voltam Ausztriában egy évet. Onnan jöttem vissza Körmendre az utolsó nyolc szezonomra.

Ahogy mondtad, eleget rágódtál a döntéseden, biztosan végiggondoltad már azt is, hogy hogyan értékeled a kosaras pályafutásodat. Elégedett vagy vele most, hogy nem lesz mindennapos az öltözõk és a csarnokok világa?

– Lehet, hogy többet is elérhettem volna, de nem vagyok elégedetlen. Talán, ha az élet úgy hozza, és lehetõségem lett volna a légiós életre, akkor messzebbre jutok a sportban, nem úgy a magánéletben. Jó házasságban élek, két gyönyörû gyermekem van. Most ez a legfontosabb!

Itt szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki segítette a pályafutásomat, aki bízott bennem. A sor hosszú, senkit nem szeretnék kihagyni. A dokiknak, a masszõröknek külön szeretném megköszönni, hogy újra és újra hozzásegítettek ahhoz, hogy pályán tudjak ilyen hosszú idõn keresztül maradni. És végül, de nem utolsó sorban, köszönet a szurkolóknak, elsõsorban azoknak, akik mindig kiálltak mellettem.

Örömmel tölt el, hogy ott fejezhetem be ezt a nagyszerû sportot, ahol elkezdtem, szülõvárosomban, Körmenden.